Rólam


Az életem körülbelül két éve viharzónába került, és néha úgy éreztem, minden igyekezetem ellenére felborul a hajóm. Aztán az idén nyáron frontálisan zátonyra futottam, most pedig az ide-oda úszó roncsok között próbálom megtalálni, miből lehetne tutajt építeni. Vagy új hajót.  Ezt a keresést szeretném dokumentálni ebben a blogban, mindazonáltal nem kell megijedni, semmiféle jajongásra, ruhaszaggatásra és hamuszórásra nem kell felkészülni, nem vagyok az a típus. Bár… ruhák fel fognak bukkanni, mégpedig jelentős mennyiségben, de más, előremutatóbb szerepet fognak a történetben játszani, mint a fent vázolt opció. Ezoterikus mélyanalízist se itt keressen a nyájas olvasó. Világmegváltást sem. Kis színeseket írok csupán, olyan dolgokról, amik érdekelnek, amiktől élhető az életem, amik könnyedek, néha frivolak, de remélhetőleg szórakoztatóak lesznek.

A képhez tartozó alt jellemző üres; torsten-dederichs-643505-unsplash.jpg a fájlnév


Kezdjük az elején. Anno egy multinacionális cégnél dolgoztam trénerként. Erről ennyit, már alig emlékszem rá. Egy ponton úgy döntöttem többet érdemlek az élettől, csak még azt nem tudtam mit, ezért elindultam világgá, hogy megkeressem. Összepakoltam a hátizsákomat, és Keletnek vettem az irányt. Eljutottam egészen Bangkokig, ahol hamarosan körvonalazódott a thaiföldi életem. Angolt tanítottam A Rajavinith Mathayom gimnáziumban, elvarázsolt, százéves teakfa házban laktam egy eldugott, icipici utcácskában Tunál, a thai hippi szitárzenésznél. Aztán egy év múlva átköltöztem Indiába, találkoztam a Dalai Lámával, és tibeti buddhizmust kezdtem tanulni és gyakorolni. A Dalai Lámához egyébként egy magyar srác vitt el, aki később a férjem lett. Hat éven át éltem, éltünk Ázsiában, bejártuk Indiát, Pakisztán jó részét, illegálisan belógtunk Tibetbe, éltünk thai erdei kolostorban és malájziai remeteségben, míg aztán hazaszólított a gyermeki kötelesség: édesanyám beteg lett. 2011-től tehát újra Nyugatra költöztünk, részben Magyarországon, részben Angliában éltem pár évig. 2017-ben elváltunk. Az első hajótörés itt történt, bár ekkor még nem süllyedt el minden. Napra pontosan egy évvel azután, hogy a férjem összepakolta a holmiját és elköltözött, találkoztam egy férfival, akivel – mindkettőnk számára nagyon váratlanul – megtaláltuk a szerelmet, aztán azzal a lendülettel el is veszítettük: 2018 nyarán meghalt. Önkezével. Az Amerikai Pszichiátriai társaság a szerettünk öngyilkosságát a katasztrófák közé sorolja. Ide tartoznak még többek között például a háborúkban és koncentrációs táborokban átélt traumák.

Egyszóval itt álltam, vagyis inkább kapálóztam a hajótörés közepén. Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, felmerül egy szekérderéknyi kérdés: hogyan tovább? Van tovább? Merre van tovább? Mi az, ami ezek után még érvényes? Minek van értéke, létjogosultsága? Mi lehet innét továbbvinni? Mi történik az emberrel ilyen veszteségek után? Hogyan olvad, alakul ilyen tűzben a személyiség? Mi az életem alapja, és hogyan lehet újra felépíteni rá … valamit? Az első hetek, hónapok pillanatról pillanatra telnek ilyenkor. Csak a legközelebbi levegővétel. A következő lépés. Perc. Óra. Aztán nap. Aztán megint perc. Lassacskán azonban lecsendesül minden, és akkor el lehet kezdeni megkeresni és megfogalmazni a válaszokat a kérdésekre. A válaszaimról szeretnék írni itt. Főként magamnak, emlékeztetőül, de ha bárki más bármennyire is örömét leli benne, úgy még jobb. Az élet egyébként csodálatos! A fentiek után ez talán nem tűnik a számból vásári optimizmusnak és ha a hajótörés után ezt ki tudom mondani, még talán igaz is lehet.

Köszönöm, ha elolvasod az írásaimat. 

Ódor Ditta

20190209_094558