Most. Ez. Van.

Rengeteg cikk, esszé, szösszenet, Facebook élő, ésatöbbi jelenik meg mostanság arról, hogyan őrizzük meg a józan eszünket, ad absurdum lelki békénket ebben a COVID-19-től fenekestül felfordult világban. Nagyon jó, hogy így van, és óriási köszönet a szakembereknek a segítőkészségükért. Hallottunk már sok kiváló tanácsot: tereljük el a gondolatainkat, figyeljük az érzéseinket, végezzünk progresszív relaxációt, meditáljunk, jógázzunk, mozogjunk (otthon!), vásároljunk mosómedvét (bónusz track: nagyszerűen tud kezet mosni).

Ugyanakkor mindez nagyon nehéz egy fontos alapvetés nélkül. Mondjuk… a mosómedve az nem nehéz, azt csak megveszi az ember, és onnantól nagyjából garantált, hogy nem a koronavírus körül forog a gondolatainak 99,9%-a. De ha esetleg mégsem szeretnél mosómedvét, akkor érdemes egy dolgot megfontolni.

MOST EZ VAN.

Ezt Ázsiában tanultam meg, főleg Indiában, Nepálban, Pakisztánban, Tibetben. A sok év alatt, amit kint töltöttem, számtalan olyan helyzetben találtam magam, ahol kivétetett a kezemből a kontroll, nem volt ráhatásom a velem történt eseményekre, külső körülményekre, amelyek nagymértékben korlátozták a személyes szabadságomat, kényelmemet, lelki nyugalmamat.

Például ott vagy egy indiai vasútállomáson mondjuk este 11-kor és a vonatod minimum 9 órát késik. Hogy valójában mennyit fog késni, azt nem tudod. Ülsz egy mocskos váróban, körülötted kétmillió ember, tehén, légy, patkány, 40 fok van és fogalmad nincs, mikor lesz ennek vége, mikor jön (és megy) majd a vonatod.

Vagy nincs áram. Egész nap nem volt, ezért nincs meleg víz sem, pedig szét vagy fagyva, egész nap a szabadban voltál tizenegykét fokban, és a szobában is pontosan ugyanannyi van. Áram kellene egy csésze tea megfőzéséhez is, de pont az nincs. Csak hideg, sötét és a hálózsákod.

Vagy el akarnál jutni A-ból B-be, de nincs mivel. Vagy van mivel, reggel beülsz egy buszba, ami akkor fog elindulni, ha tele lesz. Lehet, hogy egy óra múlva, de lehet, hogy hat… Pisilni kell, de nem tudsz, mert 1) nem tudod, mikor indul a busz, tehát nem mersz elmenni, mert simán otthagynak 2) úgysincs hol.

Vagy három napja éjjel-nappal szakadatlanul üvölt valami elképesztő, zenének már nem nevezhető kakofónia a szállásod ablaka előtt, csillió decibeles hangerővel. Egy idő után eszedbe jut, hogy ezzel konkrétan kínozni szoktak embereket. A zaj forrása egy több száz fős „rendezvény”, tehát kevés esélyed van arra, hogy bármilyen ráhatásod legyen.

Az ilyen helyzetekben tanultam meg eme szent mantrát: MOST EZ VAN. Lehet cifrázni, hogy keletiesebb legyen: OM MOST EZ VAN SWAHA. (A legtöbb szanszkrit/tibeti mantra OM-mal kezdődik és SWAHA-val végződik. Vagy HUM-mal…OM MOST EZ VAN HUM. Ez is jó.) Eddig nem ez volt, a jövőben nem tudjuk, mi lesz, jó lenne, ha másképp lenne, de most ez van. Ezzel kell valahogy békében együtt lenni. Gyakorolni a türelem és az alázat szép erényét, vagyis megtanulni együtt mozogni azzal, ami van.

Persze nem ment azonnal. Hisztiztem, puffogtam, toporzékoltam, kiabáltam, duzzogtam. Hogy merészel késni a vonat? Hogy lehet ilyen mocskos ez az állomás? Miért nincs áram és MIKOR LESZ??? Miért van így, amikor ÉN nem akarom, hogy így legyen??!! Azonnal legyen ne így! Most! Akarom!

Forrás: Giphy.com

Ettől azonban az égadta világon semmi nem változott. A vonat nem jött hamarabb, a patkány pont olyan nemtörődöm módon grasszált végig a váróterem padsorai között, a lámpa nem gyulladt fel, az ordító zaj nem maradt abba.

Idővel rájöttem, hogy kevésbé fáj, ha hagyom, ha elfogadom a helyzetet annak, ami. Most ez van. Nem tudok vele mit csinálni, nem szeretem, de ez van. Rájöttem arra is, milyen iszonyatos mennyiségű energiát emészt fel a kontrollálhatatlan helyzet „nemakarása”. Mintha az alap kellemetlenség x egységnyi szenvedésére ráülne még egy y mennyiségű (adott esetben nagyobb) plusz szenvedés: a nemakarásé. Szenvedek attól, ami van, és szenvedek attól, hogy nem akarom, hogy úgy legyen. Tolom el tiszta erőből, mintha egy hatalmas sziklát próbálnék elgördíteni az utamból.

Az az energia, amit az elfogadással nyertem, sokszor pont arra volt jó, hogy a helyzetet el tudjam viselni. Néha mindössze ennyit tudunk tenni. Vannak dolgok, amiket csak elviselni lehet, és ehhez is nagyon-nagyon sok erő kell, erőből pedig nem rendelkezünk végtelen készletekkel. Körülbelül úgy képzeld ezt el, mintha egy folyóban lennél, ami visz magával. Úszhatsz az ár ellen, vagy az árral.

Lefordítom koronavírusra. A helyzet teljesen szürreális és pokoli nehéz. Két hete még elképzelni sem tudtuk a mai valóságunkat. Életünk irányítása részben kicsúszott a kezünkből, a körülmények alig kontrollálhatóak, személyes szabadságunk, biztonságunk, kényelmünk drasztikusan beszűkült. Két dolgot tehetünk, az egyik: veszünk egy nagy levegőt és beleállunk. MOST EZ VAN. Felmérjük, mi a teendő, hogyan éljünk át minden napot, egyszerre csak egyet. Nem szeretjük, de tesszük a dolgunkat. Nehéz, elfáradunk, negatív érzések cunamijait éljük át, de elfogadjuk, hogy most ez van.

Vagy toporzékolhatunk, dühönghetünk, hibáztathatunk mindenkit, a kormányt, a nyugdíjasokat, a felvásárlókat, a csirkemellet, a Jósitent, a kínaiakat, a denevéreket, a vírust, kikérhetjük magunknak, hisztizve követelhetjük vissza a régi életünket meg hogy legyen már vége és menjen ez a kis rohadék a francba, de sajnos ettől nem fog változni a helyzet, csak az energiánk lesz kevesebb a krízissel való megküzdésre.

Kitartást mindenkinek.

OM MOST EZ VAN SWAHA.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s