Elvira

Elvirával*  a metróállomásnál szoktam találkozni. Régen figyeltem fel rá, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Egyszer rámmosolygott, én visszamosolyogtam, azóta köszönünk egymásnak, ha épp ott van. Elvira nem mindig áll a metrónál, van munkája a hét bizonyos napjain. Amikor nem dolgozik, akkor árulja az újságot. De most már van hol laknia, mondta a múltkor büszkén, amikor megkérdeztem, nem zaklatják-e a rendőrök az új törvény miatt. Nem sokat beszélünk, talán évente négyszer-ötször, ha épp veszek tőle egy lapot, vagy megkínálom egy gyümölccsel amit a sarki zöldségesnél veszek.

Valamikor a héten megállított, pedig rohantam megint. Mostanában állandóan kések, nem tudom miért, egyszerűen lassú vagyok, képtelen időben elindulni otthonról. Szóval megállított, és azt mondta, aznap van a névnapja, és csak annyit kér, kívánjak neki boldog névnapot. Természetesen megtettem, aztán rohantam tovább.

Tegnap hazafelé jövet is ott volt a metrónál, és megint megszólított. Csak egy pillanatra, mondta. Csak meg szeretne kérdezni valamit. A múltkor, mikor a névnapja volt, észrevett valamit, a szememben….szóval….minden rendben van?

Őszinte érdeklődés volt az arcán. Egy pillanatig haboztam, elmondjam-e, aztán egyetlen mondat tényszerű zip-fájljába tömörítettem az elmúlt hét hónapot. Megdöbbent, a sokat látott emberek döbbenetével, azokéval, akiknek jó ideje közeli ismerőse a fájdalom. Akik nem azon döbbennek meg, hogy rossz dolog történt, hanem azon, hogy már megint.  Nem jött zavarba, nem érezte magát kínosan.

Megkérdezte miért. Mondtam, hogy pénz miatt. Bólintott.

– Mindig a pénz. – mondta. – És hogyan?

– Vonat. – feleltem.

Fájdalmasan összerándult az arca és felszisszent.

– Biztosra ment.

– Biztosra.

Hallgattunk pár másodpercet. Néztük egymást. Meg az aszfaltot. Aztán megint egymást.

Végül nagy levegőt vettem, nem állhatok itt örökké, gondoltam.

– Megyek a DM-be, Elvira, szüksége van valamire?

Meleg mosollyal, de nagyon határozottan megrázta a fejét.  

– Nincs szükségem semmire, drágám. Most magának van szüksége… Olyan szívesen segítenék, de nem tudok. Talán majd, egyszer… remélem…

A mondat további része a levegőben maradt.

Olyan természetesen jött, hogy megöleltük egymást. És ahogy álltunk ott a szakadt boltok előtt a huzatos folyosón, hirtelen mintha fordítottak volna egyet egy Nagy Univerzális Kaleidoszkópon. Ditta, a privilegizált, jómódú, jól szituált nő, és Elvira a szimpatikus hajléktalan. Ő sajnált engem. Ez így azért elég szokatlan perspektíva.

Hja kérem, a szenvedés eléggé egyenlőségelvű intézmény.  

* A nevet megváltoztattam.