Elvira

Elvirával*  a metróállomásnál szoktam találkozni. Régen figyeltem fel rá, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Egyszer rámmosolygott, én visszamosolyogtam, azóta köszönünk egymásnak, ha épp ott van. Elvira nem mindig áll a metrónál, van munkája a hét bizonyos napjain. Amikor nem dolgozik, akkor árulja az újságot. De most már van hol laknia, mondta a múltkor büszkén, amikor megkérdeztem, nem zaklatják-e a rendőrök az új törvény miatt. Nem sokat beszélünk, talán évente négyszer-ötször, ha épp veszek tőle egy lapot, vagy megkínálom egy gyümölccsel amit a sarki zöldségesnél veszek.

Valamikor a héten megállított, pedig rohantam megint. Mostanában állandóan kések, nem tudom miért, egyszerűen lassú vagyok, képtelen időben elindulni otthonról. Szóval megállított, és azt mondta, aznap van a névnapja, és csak annyit kér, kívánjak neki boldog névnapot. Természetesen megtettem, aztán rohantam tovább.

Tegnap hazafelé jövet is ott volt a metrónál, és megint megszólított. Csak egy pillanatra, mondta. Csak meg szeretne kérdezni valamit. A múltkor, mikor a névnapja volt, észrevett valamit, a szememben….szóval….minden rendben van?

Őszinte érdeklődés volt az arcán. Egy pillanatig haboztam, elmondjam-e, aztán egyetlen mondat tényszerű zip-fájljába tömörítettem az elmúlt hét hónapot. Megdöbbent, a sokat látott emberek döbbenetével, azokéval, akiknek jó ideje közeli ismerőse a fájdalom. Akik nem azon döbbennek meg, hogy rossz dolog történt, hanem azon, hogy már megint.  Nem jött zavarba, nem érezte magát kínosan.

Megkérdezte miért. Mondtam, hogy pénz miatt. Bólintott.

– Mindig a pénz. – mondta. – És hogyan?

– Vonat. – feleltem.

Fájdalmasan összerándult az arca és felszisszent.

– Biztosra ment.

– Biztosra.

Hallgattunk pár másodpercet. Néztük egymást. Meg az aszfaltot. Aztán megint egymást.

Végül nagy levegőt vettem, nem állhatok itt örökké, gondoltam.

– Megyek a DM-be, Elvira, szüksége van valamire?

Meleg mosollyal, de nagyon határozottan megrázta a fejét.  

– Nincs szükségem semmire, drágám. Most magának van szüksége… Olyan szívesen segítenék, de nem tudok. Talán majd, egyszer… remélem…

A mondat további része a levegőben maradt.

Olyan természetesen jött, hogy megöleltük egymást. És ahogy álltunk ott a szakadt boltok előtt a huzatos folyosón, hirtelen mintha fordítottak volna egyet egy Nagy Univerzális Kaleidoszkópon. Ditta, a privilegizált, jómódú, jól szituált nő, és Elvira a szimpatikus hajléktalan. Ő sajnált engem. Ez így azért elég szokatlan perspektíva.

Hja kérem, a szenvedés eléggé egyenlőségelvű intézmény.  

Photo by Matt Collamer on Unsplash

* A nevet megváltoztattam.

Elvira” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Nagyon finoman bontottad ki. Szép.
    Eszembe jut az a történet, amikor apácák rabokat látogatnak a börtönben. Mikor egy halmozottan visszaeső bent lakó az egyik nővér mindennapjairól érdeklődik elképedve konstatálja, hogy neki voltaképpen jobb a sora a börtönben: tv, sport, telefon, újság, szabad idő, diskurálás. A rendi élethez képest habos torta.
    Meg a segély vonalon hallgatom, mikor valaki, akire tucatnyi megpróbáltatást rótt a sors, olyanokat, amiktől a lélegzetem is eláll, azt mondja, hogy mások törtenetét hallgatva, mindig rádöbben, hogy neki milyen szerencséje volt az életében. Hmm.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s