Télvége

Avagy: téli parfümkedvencek, mielőtt végképp megjönne a Tavasz! Jó, tudom, ezt pont fordítva szokás: évszak kezdetekor, de hol van ez megírva? Sehol.

Elöljáróban szeretném megemlíteni, hogy NEM parfümblogot terveztem, valahogy most mégis az illatos témák kívánkoznak ki belőlem. Türelem, tartson ki az is, akit nem érdekelnek annyira az illatok, lesz más is hamarosan.

Több okból is szeretem a telet, de az egyik ok mindenképpen az, hogy ilyenkor tudom viselni azokat a parfümöket, amik a legközelebb állnak a szívemhez. A Nagyágyúkat. Az orientális, fűszeres, ámbrás, pacsulis, gyantás, sötét, nehéz, puha, melengető gyönyörűségeket, amik nyáron összefognának a kánikulával az ellenem folytatott megsemmisítő küzdelemben.

A gyűjteményemből általában évszakonként összeállítok egy kis csokrot, amelyben az aktuális kedvencek szerepelnek. Voilá, az idei téli csapat:

A jobb oldali hátsó az az illat, amelyik szinte szó szerint a legrégebbi barátom. A Shalimarra (Guerlain) 15 éves koromban bukkantam, illetve tulajdonképpen nem is tudom, ki talált meg kit: ő engem, vagy én őt, mindenesetre a szerelem azóta is töretlen. 1925 óta létezik, amire mondhatnánk, hogy nagyi, sőt dédnagyi illat, de mielőtt ezt a csacsiságot elkövetnénk, vegyük figyelembe, hogy második éve nyeri nagy fölénnyel a világháló legnépszerűbb parfümös oldalán a Legjobb Női Parfüm közönségdíját. Róla nagyon nehéz írni, kb. olyan feladat lenne, mint esszét kanyarítani Életem Szerelméről. Egy bekezdésben meg sem kísérlem.

Tőle átellenben balra a Portrait of a Lady Frederic Malle-tól. Sokáig ostromolt, mire bevette a szívemet. Alkotója, Dominique Ropion szerintem a világtörténelem egyik legnagyobb parfümőre, és csak azért van nálam második helyen, mert az első helyzetett Jacques Guerlain (a Shalimar apukája) nem csupán technikai tudásban volt kolosszális, hanem csipke finomságú lírai ihletettséggel komponálta meg legendás illatait. Míg Jacques a parfümművészet Verlainje vagy Debussy-je addig Ropion kiváló mesterember, aki a parfümök IWC óráit alkotja meg. Alkotásai lenyűgözőek, lélegzetelállítóak, csodálom őket, de nem érik el azt, hogy a szemeim elhomályosuljanak, és az egész belsőm hirtelen olvadt, arany fénnyé változzon, mint a Guerlain régi illatait élvezve. Ettől még a POAL, ahogy a parfüm-közösség becézi, óriási kedvenc, mert rólam mesél, egy kívül harmonikus, belül gyakran gyötrődő, sebezhető, tépelődő nőről. Ennyit a lírai önvallomásról.

Elöl Amouage Fate. Imádom. Parfümmániám születése a 70-es évekre datálható, és az egyik legkorábbi illat-emlékem Kati unokatestvérem Opiumja 1977-ből. Katit mint istennőt csodáltam, egyfelől mert idősebb volt nálam és gyönyörű (ma is az), másfelől pedig maga varrta übertrendi ruháit abban az időben, amikor még az S-Modell sem létezett, hogy homeopátiás mennyiségű stílust csempésszen a Május 1 Ruhagyár és társai által uralt népi demokratikus konfekcióiparba. Kati férje Kuwaitban dolgozott, divatlapokat és parfümöket hozott haza ajándékba. A lapokból Kati ügyes kézzel nagyvilági modelleket kreált, a parfümöket pedig, meglepő módon… hordta. Kicsi Ditta meg áhítattal inhalálta őket. Emlékszem telente, mikor a Rába-parti nem-műjégpályán korcsolyáztunk, számtalanszor megkerestem őt a tömegben, odaszáguldottam hozzá, és belefúrtam a nyakába az orromat. Az ott megbújó Opium felmelegített, felvillanyozott, feldobott, és még nyilván több fel- igekötős igét is tudnék sorolni, sőt felsorolni (bocs), de visszafogom magam.

Az Opium, Katival ellentétben nem öregedett jól. Mára, bár érdemeit elismerjük, nehezen viselhető, meghaladta az idő. Enter Amouage Fate. Ő egy kicsit olyan, mint a gyerekkori emlékeim gyönyörű unokatestvéremről. Ott vannak valahol az életem mélyén, de már körülveszi számtalan új élmény. Az Opium emléke finoman megbújik a Fate belsejében, körülölelve egy nagyon modern, nagyon hordható burokkal, ami azért csodás, mert büntetlenül élvezhetjük az Opiumot anélkül, hogy a divatjamúltság halovány árnyéka is ránk vetülne.

A legmagasabb üveg: Chanel Coromandel. Óh, Coromandel, Coromandel, ódákat zenghetnék rólad, de már így is hosszú lesz ez a poszt… A Coromandel a frissen ásott föld és a praliné szerelemgyereke Chanel kosztümben. Go figure, mondaná az angol.

Középütt a hírhedt Black Orchid Tom Fordtól. Hangos, önfejű, fontoskodó, megmondó, utálnod kéne, de valamiért mégis szereted. Ezt hívják öniróniának, azt hiszem.

A végére pedig még egy Guerlain: az Insolence Eau de Parfum AKA ibolya szteroidokon. Alice Csodaországban, amikor óriásira nő, és valami egészen groteszk módon cuki és baromi ijesztő egyben. Szeretem az első blikkre kiengesztelhetetlennek látszó ellentéteket. Egyébként ő is egy nagyon szexi technikai bravúr: az 1912-es L’Heure Bleue-t  (másik Jacques Guerlain legenda!) a rosszcsont Maurice Roucel (szintén géniusz-orr) hát nem szétszedte, és úgy rakta össze, hogy a szende Belle Epoque szépségből három méteres drag-queen lett? Quelle Insolence! Micsoda arcátlanság!

Most pedig jöhetnek a nárciszok, jácintok és hasonló bohóságok…

Télvége” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. De jó, de jó! Ha szabad javaslatot tenni jövő télre, az Epic, az Amouage-tól és az Opera a Raydantól. Nem tudok betelni velük. De a posztodban említetteket most már én is megszogolom, kíváncsivá tettél!

    Kedvelik 1 személy

    1. Nagyon köszönöm az ajánlásokat, Kati, ezeket én is megszagolom! Az Epic-et már nagyon óvatosan szaglásztam egyszer régen…csak módjával merek az Amouage parfümökket ismerkedni, mivel költséges szerelmesek! Az Operát egyáltalán nem ismerem, de még a céget sem, úgyhogy felpiszkáltad az érdeklődésemet. Nem utolsósorban eszembe jutott a névről életem talán legelső illatélménye: Nagymamám Opera Luxus kölnije! 😀 Annyira kíváncsi lennék rá ma, de sajnos ő már végképp tovacsúszott a múltnak iszapján. Akkoriban imádtam a szocialista parfümkészítés eme…khm…darabját. Vagy a Nagymamámat és tökmindegy volt az illat, akármilyen volt is? Erre a kérdésre sajnos már soha nem fogok választ kapni.

      Kedvelés

      1. Nagyon sok régi illatemlék él az emberben, amit jó lenne felidézni, de valóban olyan volt az az illat ahogyan emlékszünk rá? Az Opera Luxus az eléggé túlzás kölninek él az emlékeimben. Én még érezhettem a Vörös Moszkvát is, viszont azzal kapcsolatban nincs rossz emlékem.

        Kedvelés

      2. Az Opera Luxust nem tudom felidézni, de fogadni mernék, hogy valami brutál orientális chypre lehetett. A Krasznaja Moszkvára viszont emlékszem, sőt… Mivel rengeteg legenda járta róla parfümista berkekben, rebesgették, hogy tulajdonképpen egy 1913-as Brocard parfüm, és rokona Coty L’Origan-jának és szívem csücske L’Heure Bleue-nek (és ha már itt tartunk, akkor a Grossmith Shem-el-Nessimjének is), pár éve beszereztem egy kis üveggel. Hát…kétségtelenül érezhető benne ez a vonal, de leginkább olyan volt, mintha egy Debussy darabot egy falusi tűzoltózenekar adott volna elő. Bántotta az orromat, tovább is adtam rajta. 🙂

        Kedvelik 1 személy

    1. Szia Éva! Melyikre gondolsz, a régi, Audrey Hepburn-félére, vagy a 2018-as felújított verzióra? Az előbbi szerintem már csak eBay, esetleg Facebook parfüm csoportok. Az utóbbit valószínűleg külföldi online parfümériákban keresném. Sok sikert!

      Kedvelés

  2. Még az én kulináris illat-élményeken szocializálódott orrom is felvillanyozódott (némi kép zavarral élve) soraidat olvasva. Látod, most már tudom, hogy a Black Orchidomnak miért kellett anyunál kikötnie. Túl meleg van hozzá!

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Anita bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s