Schiaparelli

A Schiaparelli névvel először egy parfüm apropóján találkoztam. A Shocking, mint mágikus unikornis szökkent szájról szájra a nemzetközi parfümös közösség vintage szekciójában, valami olyan áhítattal övezve, ami csak az igazán legendás teremtményeket illeti meg. Évekig csak az üvegét csodáltam, azt a női torzót, ami a parfüm születésekor, 1937-ben valóban sokkoló lehetett, s amit Jean Paul Gaultier ’93-ban a Classique-hoz…khm…mondjuk így: újrahasznosított. Pár év múlva amerikai gyűjtő barátom, Jesse jóvoltából volt szerencsém megismerni az parfümöt is, ami egy érzéki aldehides, animális, virágos orientális illat, olyan furfangos fordulatokkal, mint a tárkony és a méz.

Egy szép napon aztán a Victoria and Albert múzeum divattörténeti kiállításán sétálgatva szembejött egy különös, kétarcú fekete kabát. Elölről szinte szigorúan egyszerű, mármint persze ha eltekintünk a kánkán szoknya alól kikandikáló lábat formázó gombjától, hátulról pedig buja gyönyörűség a selyemdzsörzére applikált selyem rózsákkal és az aranyszállal varrt két arc vagy váza optikai illúziójával. Ritkán volt rám ruhadarab ekkora hatással: lélegezni is elfelejtettem vagy 30 másodpercig, aztán szerencsére eszembe jutott, és még vagy 10 percig bámultam a csodát. A Cocteau-kabátot, amelyet Elsa Schiaparelli – barátainak egyszerűen Schiap – a költő, filmes, író és még számos más művészeti ágban tevékeny Jean Cocteauval együttműködve alkotott meg. Ott állt előttem egy ruha, ami nem csupán gyönyörű volt, hanem sziporkázóan intelligens, sőt, intellektuális is egyben.

Elsa Schiaparelli egy, a magas kultúrát mindennapi kenyérként fogyasztó római arisztokrata család fekete báránykája volt, akinek élete legalább annyira lélegzetelállítóan színes és meghökkentő, mint ruhakölteményei. Önéletrajzát, amelynek frappáns „Shocking Life” címet adta, jó szívvel ajánlom bárkinek, aki egy egészen kalandos női sorsra kíváncsi. A római egyetemen filozófiát tanult Elsa a 30-as évekre Párizs egyik legünnepeltebb divattervezője, Gabrielle Chanel legnagyobb riválisa lett, aki Cocteau mellett a kor olyan jelentős művészeivel dolgozott együtt, mint például Dali és Giacometti. A szürrelista-kubista-dada behatás aztán megszülte Schiaparelli jellegzetesen avantgard, polgárpukkasztó hangját: gondoljunk csak  a homáros vagy a szakadt estélyi ruhára, a cipő kalapra vagy a csontváz ruhára. Érdekes egyébként összehasonlítani a két nőt: míg a római Palazzo Corsiniben született Elsa a „punk” felé veszi az irányt, a mosónő anyuka lányaként egy szegényházban világra jött Coco az a kifinomult, letisztult, arisztokratikus elegancia tervezője lesz.  

Elsa Schiaparelli
Forrás: Wikipédia

A háború után Schiaparelli úgy döntött, hogy bezárja divatházát, a sors iróniája folytán ugyanabban az évben, 1954-ben, amelyben Coco újranyitotta a sajátját. A ház egészen 2014-ig Csipkerózsika álomba merült, ekkor került sor újra 60 év csend után az első Schiaparelli haute-couture bemutatóra. A brandet 2007-ben megvásárló Marco Zanini, aki 15 évesen a fent említett önéletrajz olvasása után zúgott bele Elsába, akkor azt nyilatkozta, hogy „punk volt a punk előtt, pop a pop előtt”. A bemutató óriási durranásra sikeredett, és azonnal visszahelyezte a divatházat az őt megillető piedesztálra. A négy évvel ezelőtti képeket nézegetve azonban az a határozott érzése támad az embernek, hogy ez még csak a beéneklés.

Schiaparelli Haute Couture SS19 @ Opera Garnier, Paris

Amit viszont idén január 21-én délelőtt hallottunk a párizsi Opera Garnierből az kétségtelenül nagyária volt. A Schiaparelli Haute Couture Spring/Summer 2019-es bemutatójától azóta sem térek magamhoz. Ha van a mai haute couture-ben fundamentálisan „én világom” az Schiaparelli, még mindig, már megint. A 21. századba száműzött rokokó lelkem hangosan sikítozott: igen, ez az, végre nem vissza kell mennem az időben ahhoz, hogy a saját esztétikai ízlésemet kielégítsem, hanem a rokokó jött ide, egy másik csillagról, a 21. századba. A kollekció témája a kozmosz és virágok, az inspiráció Elsa gyermekkorából érkezett, Bertrand Guyon design director megfogalmazásában: „A 18. század ízlésében – nagyon arcátlanul, a szabadság és a fantázia ízével.” A kollekció mégsem egy space-age-es újratöltött rokokó történet: a Wedgewood vagy meisseni porcelánok finom vagy épp merész színeibe álmodott kreációk hol Elsa fénykorát, a 30-as éveket idézik, hol nagyon hangsúlyosan hozzák az 50-es évek sziluettjeit, mégis valamely furcsa csavarral mindig a 18. századra emlékeztetnek.  A számomra legkedvesebb darabok azonban a direktben rokokó szelleműek, mint például egy szatén estélyi ruha, olyan tökéletes Watteau-ránccal, amitől Madame Pompadour is sírva fakadna a gyönyörűségtől. Ami teljesen elképesztő az a zsenialitás, amivel Bertrand Guyon képes volt megtartani Elsa tökéletesen egyedi és csak rá jellemző esztétikáját a hat évtizedes hiatus után úgy, hogy nem utánérzés, nem visszanyúlás, hanem eredeti és friss hang, mégis összetéveszthetetlenül Schiaparelli. Schiaparelli és rokokó, mindkettő, egyik sem, megfoghatatlan, tökéletes alkímia. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s